2017. júl. 2.

0. fejezet - 1, 2, 3.. 15

SZIASZTOK! 

Nos, ez lenne az újabb aprócska bevezető Eleanor világába, és remélem, hogy most sikerül úgy megosztanom veletek, hogy ti is megértésétek itt a dolgokat. Előre leszeretném szögezni, hogy aki nem bírja az ilyen durva dolgokat, az kérem hogy ne olvassa el, sőt egyáltalán ne olvassa a blogomat, mert ez tényleg olyasmi amiben nem szeretnék finomkodni, ugyanis így lett megtervezve! Ha tetszett, akkor nyugodtan hagyhattok visszajelzéseket nekem, nagyon fontos lenne, hogy tudjam érdemes lenne-e folytatnom. :)
Jó olvasást és millió puszi!
UI: Akinek van kedve, kukkantson be a másik blogomba is! (Hatvan nap után)


soradahl



Tőlem már nem, 
csak belőlem telik.




2012. december 12. Molo Farrow, St. Michael Hospital

Ez képtelenség. Lehetetlen. Ilyen nem történhet meg velem. 

A tükröm előtt állok a szobámban. Meztelenül. A hajamból csöpög a víz, a ruháim szanaszét hevernek a padlón, és darabokra vannak szaggatva, az arcom sápadt. Nem veszem észre. Égszínkék szemem, ma már nem ragyogja körbe a szobát, eltűnt belőle az élet. Helyette komor, és rideg, és olyan, amibe egykor féltem volna belenézni. Most farkasszemmel bámulom magam, azt várva, a tükörképem mikor mozdul meg, és rántja elő a háta mögül a hatalmas kést, hogy aztán, beledöfje a szívembe, és hagyjon elvérezni.
Nem teszi meg. Nem képes rá. 
Mert gyáva, és attól fél, hogy elítélnék, amiért megölt valakit. Nem teszi, mert akkor magával rántják, hogy aztán, a pokol tüzén égjen el. Mindent akar tőlem, de leginkább a lelkemet szeretné megkapni. A testemet apró darabokra vágni. Nem látok tisztán, de tudom, hogy a közelben van. Valamelyik sarokban pihen, és csak azt várja, hogy reagáljak. A függöny elmozdul, összerezzenek. Valaki besétál, megragadja a torkomat, de az utolsó pillanatban elengedi, és nem hagy megfulladni. A fejemre húzza a párnát, nem messze vagyok a haláltól, de számolom a perceket.
Mióta is volt rajtam? 1. 2. 3.. 15
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy kitépjem a nyelvem, hogy, leborotváljam a hajam, hogy parókát hordjak, hogy bevegyek néhány altatót, de a kezeimet a derekam mellé szorítja, és nem tudok kiszabadulni a fogságából. Elkap. Talán végezni akar velem?
Kérlek, ne adjatok több fájdalmat.
De mégis.. megint azt érzem. A nyakamon lévő szorítást, amint felszakadnak a hegeim, amiket a hasamon varrtak össze, a magamnak okozott sérüléseim miatt. Egy kés van a kezemben. A szememhez tartom.
Elengednek, de azt akarom hogy visszajöjjön az az érzés, amit pár másodperccel korábban éreztem. Nem tudom mit beszélek. Kifogom vájni a szemeimet, Istenemre esküszöm, csak ne kelljen látnom, az undorító, vékony testemet. Így senki sem fog szeretni engem. Azt akarom hogy szeressenek, törődjenek velem. Ne akarják hogy megtegyem, nem akarom megtenni!
Egy szép, vékony csíkot rajzolok az arcomra a késemmel. Ha akarnék egy pillangót rajzolnék rá. Mintákat. De egyelőre ez a szép, hosszú vonal is megteszi, amiből csak folyik a vérem. Mint a tinta a tollakból, mikor lenyelitek. Azt akarom, hogy fájjon. Hogy aztán legyőzzenek, miután én vérző fogakkal, véreres szemekkel, sajgó szívvel, és fáradt lélekkel összerogyok a padlón. Amikor egyedül vagyok kirágják a lelkem, széttépik a szívem, kifordítják a szemem, és elvágják a torkom, megnyúznak.
Mindig egyedül vagyok. 

És minden alkalommal tesznek valamit velem, amitől jobban akarom a halált. Senki sem fog megmenteni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése